A kórházban hatalmas csend honolt. Shinichi, Heiji, Kazuha és Yusuke csendben ültek a kórház székein és várták az orvost. Yusuke felhívta még Erit is, hogy elmesélje mi történt a lánnyal. Eri nem tétlenkedett és azonnal Brüsszelbe indult. Hamarosan magas sarkú kopogása törte meg a csendet. Egy nő sietett feléjük. Mikor odaért megölelt mindenkit és aggódva érdeklődött, hogy mi is történt pontosan. Yusuke szépen elmesél mindent. Eri aggódva ül le. Nincs más választásuk, mint hogy várnak.  Az óra halkan kattog a falon, számolva az elmúlt időt.  Pár óra múlva kijön az orvos és a többiek azonnal odamennek hozzá.
- Sajnálom, de rossz híreket kell közölnöm.  Szerencsére fontos szerv nem sérült, külső horzsolások vannak… viszont a kisasszony mély kómába esett, és nem tudjuk magához téríteni.
- Tessék? – döbben le mindenki.
- Mi okozhatja a kómát? – próbálja megőrizni a higgadtságát Eri.
- Nos, elég sok minden. A tudat nem akar, visszatérni a valós életbe, ez egy tudat alatti vágy. Hiszen ebben a formában jól érzi magát, nincsenek gondjai, nem kell számolni a problémákkal. A tudatalatti olyasmikkel foglalkozik, amik kéznél vannak - itt és most - így ebben az állapotban, nincs nyugtalankodás az ideiglenesen elfeledett dolgok végett.
- Mit lehet tenni? – kérdi Shinichi.
- Beszéljenek hozzá őszintén olyan helyzetekről, amelyekkel a beteg vonakodó lehet szembenézni. Az őszinteség a legjobb, mivel a lábadozó beteg ebben a helyzetben van minden esetben. Beszéljetek szabadon arról, amire a betegnek fel kell magát készítenie: változásokról a körülményekben, és új tényezőkről, melyekről a beteg nem tud. Ha a beteg nem is hallja mindezt, a benne megtestesült szellem az hallja, és elég jól beszél az újra-felbukkanó tudathoz. – mondja az orvos elgondolkozva – fontos, hogy a szerettei mellette legyenek. Azok az emberek, akikre mindig számíthatott és számíthat, esetleg szerelme. Rant áttettük egy külön szobába, így nyugodtan pihenhet. Bemehetnek hozzá. A nővér elkíséri önöket. – mondja az orvos, majd megjelenik a nővér, aki elvezeti őket egy kórteremhez.
- Ebben a szobában fekszik Miss Mouri. – mutat a szobára, majd elmegy.  Eri, Shinichi, Kazuha, Heiji és Yusuke bemennek a szobába. A szoba csendjét csak a gépek halk csipogása töri meg. Eri aggódva sétál a lánya mellé és megsimogatja az arcát.
- Jaj, kicsim… - sóhajt halkan.
- Hidd el Eri, rendbe jön. Nagyon erős lány. – öleli meg Yusuke.
- Tudom… de félek… ha nem ébred fel?
- Ilyenre nem szabad gondolnod. – öleli meg Kazuha is. Heiji Shinichi vállára teszi a kezét.
- Ne aggódj haver… fel fog ébredni.
- Remélem… nagyon remélem… - mondja halkan. Még egy-két órán keresztül ott vannak a lány mellett és beszélgetnek, majd Yusuke elmegy a szállodába. Shinichi és Heiji lemennek kávéért. Kazuha és Eri Ran mellett ülnek és halkan beszélgetnek. Sok régi emlékről beszélnek. A fiúk is visszaérnek a kávéval, és a két nőnek adják. Telik az idő és Kazuha és Heiji elköszönnek, majd elmennek. Eri és Shinichi halkan beszélgetnek Ran ágya mellett.
- Ha nem engedem oda, ez nem lett volna… - hibáztatja magát a fiú.
- Nem a te hibád Shinichi. – teszi Eri a fiú vállára a kezét. – Ran makacs lány és mindent megtenne azért, hogy az az ember, akire vigyáz, az biztonságban legyen, és hogy ne kerüljön rossz kezekbe az, ami nem oda való. Jelen esetben ez a chip volt.
- Tudom, és nem bánom, hogy odalett a chip… azt bánom, hogy nem akadályoztam meg hogy odamenjen.
- Nem a te hibád Shinichi…
- De igen… meg tudtam volna akadályozni…
- Nem Shinichi… nem tudtad volna, de most az a lényeg, hogy mellette legyünk.
- Igen…
- Én megyek lassan. Fáradt vagyok, reggel korán jövök. – nyom puszit Shinichi arcára – ne maradj sokáig, neked is pihenned kell. – indul ki.
- Jó éjt Eri. – köszön el Shinichi, majd Eri még int, és becsukódik mögötte az ajtó. Shinichi gondolkozva fogja meg a lány kezét és megsimogatja.
- Tudom, hogy sokáig nem voltam veled és nem tudtunk beszélni egymással. Még is mikor Jessicaként voltál mellettem, akkor is éreztem, hogy valami ismerős benne és nagyon hasonlított rád. Aztán kiderült, hogy te voltál. Kérlek, Ran vissza kell jönnöd hozzám. Fel kell ébredned, mert mindenkinek hiányzol, és sokan szeretnek téged. Szóval fel kell ébredned és visszajönni. Kérlek… nagyon szeretlek, annyira bánom, hogy annak idején nem mondtam el neked mit érzek, de most vissza kell jönnöd. Mert sok embernek hiányzol… - mondja halkan, miközben megsimogatja a lány arcát. – Bármit megtennék azért, hogy újra lássam azt a boldog mosolyt az arcodon. – mondja halkan és ott ül a lány mellett még egy darabig. Reggel egy nővérke ébreszti, álmosan nyújtózkodik. Ran állapota semmit sem változott. Már lassan eltelt egy hét is, de még mindig semmi. Ugyan úgy fekszik, ahogy eddig. A lánynál már minden rokona és ismerőse volt, de semmi változás. Az orvosok sem tudnak mit mondani. A lány állapota kezd kétségessé válni és a közeli barátok és a szülők is kezdenek egyre jobban aggódni. Nem tudni mi lesz ennek a vége. Mindenki abban reménykedik, hogy Ran egyszer csak felébred és huncut mosollyal az arcán ugrat majd mindenkit, ahogy szokott… De a lány nem ébredt fel… a fehér kórteremben fekszik, alussza mély álmát és talán a szőke herceget várja, aki majd csókjával magához téríti.

De vajon… tényleg létezik ilyen? Vajon… a szerelem mindent legyőz? Mindent áthidal? Létezik a való életben is tündérmese?