Ran reggel a nap meleg fényére ébredezett. Álmosan nyújtózkodik egyet, majd jobban felmérve a helyzetet, rájön, hogy már megint Shinichi karjai közé keveredett. Mikor felnéz Shinichi kék szemeivel találja szembe magát.
- Jó reggelt. – mosolyog kedvesen Shinichi.
- Neked is. – mosolyodik el és nyújtózkodik egyet.
- Mit tervezel mára?
- Nem tudom.
- Én igen. Pihenned kell, szóval mi lenne ha mesélnénk egymásról? Te is mesélnél magadról és én is.
- Hát, nem is tudom.
- Ugyan már. Rendeljünk kaját, maradjunk ágyban és beszélgessünk.
- Legyen.
- Helyes válasz. – áll fel mosolyogva, majd rendel fel kaját, ami hamarosan meg is érkezik és enni kezdenek.
- Kezd te. – szólal meg Ran. – Mindig is chipet akartál tervezni vagy volt más terved is? Barátnő?
- Hát, nem igazán van barátnőm. Tudod apum nagy krimiíró, de egy ideje vonzotta a feltalálói dolog is, így az egyik ismerősünkkel kísérletezni kezdett. Én már kiskoromban is rajongtam Sherlock Holmesért. Odavoltam érte és én is nyomozó szerettem volna lenni. Persze otthon a könyvtárban megvolt minden krimi, ami csak volt a világon. Kis koromban is nagyon vágott az eszem. Van egy gyerekkori lány is, akivel együtt nőttem fel. Rannak hívják. Igazán gyönyörű lány. Sokszor fárasztottam szegényt a Holmesról szóló történetekkel. Állandóan arról beszéltem. Mindig meghallgatott, és ha segítségre volt szükségem, mindig segített. Később én lettem a Középiskolás nyomozó zseni. Sorra oldottam meg a bonyolultnál bonyolultabb ügyeket. Aztán a középiskola végeztével, valahogy eltávolodtunk egymástól Rannal. Nem tudom, mit csinál most, mivel foglalkozik. Régebben ezt mind tudtam, de mostanában csak telefonon beszéltünk. Mind a kettőnk annyira elfoglalt. Szeretném újra látni, de amíg nincs vége ennek az egész chipes ügynek, nem beszélhetek vele. Nem sodorhatom veszélybe. – mesél Shinichi, mire ezekre a szavakra Rannak apró könnycseppek jelennek meg a szemében, de gyorsan rendezi arcvonásait.
- Nagyon kedvelheted azt a lányt.
- Igen. Rannal sok mindenen keresztül mentünk. Mindenben számíthattam rá.
- Szerintem ez még most is így van. – mosolyodik el kedvesen Jess.
- Remélem.
- És a chip?
- Kísérletezés közben nem gondoltuk apuval, hogy ennyire bonyolult felépítésű lesz a chip. Persze azt sejtettük, hogy sok mindenre lesz képes. Először apró dolgokkal kísérleteztünk. Kipróbáltuk zenelejátszóval. Tökéletesen lehetett vele kezelni. Aztán később jöttek a nagyobb dolgok. JPS irányítása, kézi számítógépek, asztali gépek. Megdöbbentünk, mennyi mindent lehet vele irányítani. Ráadásul egész kicsi ez a chip, még is akkora dolgokat tud irányítani, mint akár egy műhold, atomreaktorok, repülök. Tökéletesnek tűnt a chip, minden teszten átment. Ekkor döbbentünk rá, hogy mit is alkottunk. Persze apu egyből kapcsolt és felhívta az egyik haverját, aki igényt tart a chipre, hogy tovább fejlesszék, és persze elrejtsék, a kíváncsi szemek elöl. Ekkor jött az a képbe, hogy kell valaki, aki megvédi, mint a chipet, mint engem. Így jöttél a képbe te. Mindenki tudja, hogy szakmádban a legjobb vagy. A chip maga egyszerű elven működik, még is hatalmas tudású. Ha tovább fejlesztenénk, akár még emberi agy irányítására is képes lenne. Persze a fejlesztésekhez pénz, idő és tudás kell. A szervezetnek pedig a pénz és az idő megvan. Már csak egy olyan ember kell, akinek tudása is van és persze ért a gépekhez.
- Érdekes. Maga a chip azt mondod egyszerű?
- Igen. – bólint – Egyszerű elemekből és Neumann elvein alapul, kicsit fejlesztve az elektrotechnika alapjaival. A chip pici, így könnyen behelyezhető bárhova. Telepítése maximum pár másodperc.
- Nem semmi. Ilyet alkotni…
- Hát igen. Voltak is vele apróbb gondok. Nah és veled mi a helyzet?
- Barátom nincs, a munkám miatt nem igazán jó ötlet. Aztán egy ideig nagyon szerettem volna tánctanár lenni. Persze mikor tizenhat évesen felfedezték a képességeimet, úgy gondoltam egy kis kaland belefér. Tetszett nekik a magas erőnléti szintem, a makacsságom, talpraesettségem. Másnap mikor megjelentem a találkán elmondták, hogy ők testőrködéssel és kémkedéssel foglalkoznak és örülnének, ha én is csatlakoznék hozzájuk. Persze teljes munkát csak tizennyolc évesen kaphattam. Így abban a két évben kiképeztek és társat kaptam magam mellé. Az iskolát kijártam, majd gyorstalpallón elvégeztem az egyetemet is.  Utána már szabad volt az út. Szakmámban kezdtem a legjobb lenni. Elszigeteltem minden kapcsolatomat. Az igazi énemet elrejtettem és megszületett Jessica Parker. Minden ügynöknek van egy másik éne. Ez azért jó, mert nem tudják bántani a szeretteinket.
- Szóval, akkor neked is ez csak egy álca?
- Igen. – bólint Jess – a valóságban teljesen más a kinézetem.
- Gondolom, nem mondod el ki vagy.
- Nem tehetem. Szabályt szegnék és személyes okok miatt sem mondhatom el.
- Értem. Sok emberre vigyáztál már?
- Igen. Sok emberre és mindegyiket sikerült megvédenem. Persze így körbeutaztam a világot. Rengeteg helyen megfordultam. Szeretem a munkámat, mert szeretek segíteni másokon és persze ehhez az egészhez magas fizetés, remek kocsik, eszközök járnak. Az sem elkerülhető tény, hogy veszéllyel jár, de imádom ezeket a helyzeteket, még ha meg is sérülök közben. Van valami imádnivaló ebben a munkában, és én szeretem ezt csinálni. Jó dolog másokra vigyázni és megvédeni őket. Persze néha vágyom a rendes életre, hogy nem ez a munkám, de egy idő után elfelejtem ezeket a gondolatokat.
- Értem, és nem szeretnél rendes kapcsolatot?
- Jó lenne, de nehéz olyan embert találni, aki elfogadja mind a két énedet és elviseli, hogy hónapokat távol vagyok, ha az ügy úgy hozza. Még ha lenne ilyen is, akkor is egy idő után megunna és elhagyna. Hiszen sosem vagy alig lennék vele, ráadásul mellettem veszélyben is lenne. Akkor nem számoltam ezekkel a dolgokkal, de most így húsz éves fejjel, átgondolva… jobb lenne egy nyugis élet. Persze visszavonulhatnék, de hiányozna az izgalom, a veszély… kicsit furcsán hangzik, igaz?
- Egy kicsit, de megértelek.
- Köszi. – mosolyodik el – veled olyan könnyű beszélgetni…
- Megesik az ilyen. – mosolyodik el Shinichi is és közelebb hajol a lányhoz. – Tudod, annyira hasonlítasz valakire, akit már régen láttam, de még mindig szeretem. Nagyon hasonlítotok. A csillogás a szemetekben, a hajatok. Ha nem szőke lennél, lehetnél az ikertestvére.
- Ki az a lány? – kérdi halkan Ran ő is közelebb hajolva.
- Meséltem az előbb róla. Lehet azért vonzol annyira, mert őt látom benned… - sóhajt és elhúzódik. – Elmegyek, sétálok egyet. – áll fel és megy ki a szobából, maga után az ajtót csendben becsukva.
Ran sóhajtva dől hátra az ágyon.
- Szeret engem… illetve Rant… és csak azért vonzom, mert hasonlítok magamra… istenem, miért kell ennyire bonyolultnak lennie mindennek? Miért nem mondhatom, el neki ki vagyok? Minden könnyebb lenne… de veszélybe is sodornám… így is nyakunkon a fekete szervezet és még ki tudja, kik pályáznak még a chipre. – gondolkozik beletúrva a hajába. – Annyira szeretem őt… nem hagyhatom, hogy baja essen. – határozza el magát a lány, majd átöltözik és leül a laptopja elé és keresni kezd.
- Az is furcsa, hogy Brüsszelbe kell menni. Hiszen sokkal egyszerűbb lenne visszamenni Japánba. De valamiért David azt akarja, hogy ott találkozzunk. Régebben ő is hozzánk tartozott, de áttették Brüsszelbe, valami ügy miatt… nem bízok benne, legalább is a megérzéseim alapján… - gondolkozik és sóhajt egyet, majd az órára pillant. – Egy óra. Jó sokat beszélgettünk Shinichivel, de legalább tudom, hogy gondolt rám és ez is segít. – keresgél gondolkozva a neten. – Holnap tovább kéne mennünk Milánóba, onnan pedig géppel Németországba. Bár lehet, hogy útvonalat kéne változtatni… ha figyeltek, már levonhatják, merre megyünk. Bár elintéztük őket, de jobb az óvatosság. Kell egy B terv is. – gondolkozik és tervez még egy útvonalat. Eközben Shinichi gondolkozva sétál a parkban. Jól gondolta, hogy Jessnek titka van, méghozzá a személy azonossága. Mi van, ha még is ő Ran? Nem, az lehetetlen, Ran otthon van Japánban, biztonságban és miért lenne ügynök? – gondolkozik, majd visszaindul a szállodába. Visszaérve ledől az ágyra és a gépelő lányt kezdi nézni.
- Még a mozdulataik is. – gondolkozik.
- Mi az? – fordul felé Jess.
- Semmi, csak elgondolkoztam.
- Értem. Arra gondoltam holnap már el kéne indulnunk Milánóba, hogy géppel elmehessünk Németországba.
- Rendben. Akkor holnap reggel indulunk?
- Hát, igazából arra gondoltam, mehetnénk már ma este…
- Éjszaka? Gondolom, hogy ne vegyenek észre.
- Pontosan. Benne vagy?
- Persze.
- Akkor szedjük össze a dolgainkat, és pihenni sem ártana egy kicsit. – kezd el pakolni a lány, mire Shinichi is követi a példáját. Miután összepakoltak, ledőltek mind a ketten az ágyra és elalszanak. Ran este nyolc körül kezd ébredezni, majd felkeltve Shinichit, cuccaikat megfogva leindulnak. Ran kijelentkezik a szállodából és rendezi a számlát, majd kimennek a kocsihoz, ami még mindig piros színben pompázik. Bepakolva a cuccokat, Ran volán mögé ül, míg Shinichi lehuppan mellé és elhajtanak.  Követőjük csak a hold, mi fényesen ragyogva világítja az utat hőseinknek.

Folyt. Köv.